Én megpróbáltam. De tényleg. Többször is. Újra meg újra. Végül feladtam; ez a játék nem megy. A nagy elődhöz képest, de még önmagában véve is számtalan probléma van vele. Leginkább az, hogy végtelenül franchise-szagú.
Gondolkodás nélkül megvettem, hiszen a Fallout 3 (FO3) szépen megágyazott neki. Sőt, a világkép jóval öregebb időkre nyúlik vissza; valahol '97-98-ban jelent meg az első és a második rész, a CRPG-kedvelők pedig azonnal beleszerettek. Véleményem szerint a 2008-as FO3 — bárki bármit is mond — megérdemelte az Év Játéka címet. Összetett interakciós rendszere és free roam világképe mellett a karakter cselekedeteinek következményei tették kiváló számítógépes szerepjátékká.
Azután kijött... ez az izé, amit Fallout: New Vegas (FO:NV) néven ismertünk meg. Kifejezetten vártam. Ahogy fentebb is írtam, gondolkodás nélkül megvettem. Azután meglehetősen sok időt ücsörgött a gépen, mert egyszerűen nem bírtam játszani vele.
A megszokott Fallout-hangulaton egyáltalán nem segített a vadnyugati behatás. Így valahogy nem mindkettő lett, afféle Fallout-vadnyugat, mint inkább egyik sem. Hiába a szerencsejáték, a környezet meg a többi, nem eléggé vadnyugatias, és ez a kellemetlen hatás bizony csökkenti magát az eredeti Fallout-hangulatot is.
A karakterek kidolgozatlanok, vagy legalábbis nem túl egyediek. Momentán nem is jut eszembe egyetlen olyan figura sem, aki kicsit is kiemelkedett volna a többiek közül. A másik unalmat keltő elem a rádió volt, a harmadik meg az események sora.
A zene és a DJ-k nagyon hamar az önismétlés csapdájába esnek. Képzeld el, milyen kevéssé izgalmas unásig ismert és amúgy sem túl jó számokat hallgatni, miközben egy kopár pusztában koptatod a lábad, néha meg a kopár hegyoldalakon.
Na igen, a hegyekkel is bajom van. Azt vágom, hogy egy-egy durvább lejtőt nem tudok megmászni. Azonban a növényzet jól jelöli a meredélyek járhatóságát, és amikor a füves domboldalon simán felsétálok a lejtő feléig, azután láthatatlan falba ütközöm, akkor bizony úgy érzem, hogy felfedezői szabadságomban korlátoztak egy olyan játékban, amelytől totálisan bejárható terepet vár az ember.
Maguk a küldetések sem túl érdekfeszítőek. Általánosan elmondható, hogy a többségükhöz le kell lőnöd valakit, a fő sztori meg egyáltalán nem kötött le, nem motivált és nem éreztem szükségét, hogy egyetlen mozdulatot is tegyek az előrelendítése érdekében. Bosszútörténet, oké, de akkor nem ártana valahogy rávenni a játékost, hogy legalább akarjon bosszút állni. Ameddig eljutottam, addig csak arról szólt, hogy miután fejbe lőttek és felgyógyultam, követtem a fickó nyomát (természetesen, mindig előttem jár), mert „jaj, de nagyon el akarom kapni!” Csakhogy én ezt játékosként egyáltalán nem éreztem. A kvázi-főellenség személytelen, és jellemvonások nélkül utálni sem tudom — nem is találkoztam vele, csupán pár másodpercig láttam, mielőtt lepuffantott.
Azután meg jött a Légió... Ez is szar volt. Azt még elfogadom, hogy egy poszt-apokaliptikus szervezet afféle neobarbár módon adoptál egy ókori mintát, de az önismétlés itt is annyira bejátszott, hogy újabb mérföldekkel járult hozzá az unalom felé vezető úthoz.
Kinyírtam néhány légióst, mert erkölcsileg helyénvalónak éreztem bosszút állni rajtuk, miután kegyetlenül halálra kínoztak egy fél kisvárost. Ezután rendszeresen feltűntek a légiós orvgyilkosok, ami nem csak hogy még unalmasabbá tette a kalandozást, de ráadásul emlékeztetett az FO3 Karom-zsoldosaira (Claw Mercenaries), illetve még inkább a Morrowind: Tribunal Sötét Testvériségére (Dark Brotherhood). Ezek az ellenfelek csak úgy jönnek a semmiből, folyton beléjük akadsz, engem óránként egyszer zaklattak.
Hozzáteszem, következetlen is az egész felépítmény. Folyamatosan dúlnak a harcok a Légió és a helyi erők között, miközben a légiósok percek alatt bedarálják egy helyőrség személyzetét — csak azért, mert az orvgyilkosok épp a közelben termelődtek újra, és természetesen követtek, a helyiek meg rájuk lőttek. Ezzel a tempóval már rég eluralhatták volna a vidéket.
Az FO:NV számos sebből vérző, mérhetetlenül unalmas franchise. Az egész eddigi Fallout-sorozat legnagyobb csalódást okozó része. Lehet, hogy egyszer még leküzdöm az ellenállást és újra megpróbálok játszani vele, de az eddigi négy kísérlet nem hozott jelentős élvezeti értéket.
 |
Név: Fallout: New Vegas Ami tetszett:
Ami nem tetszett:
|
|
|
|
Hozzászólások
A fejlődés rendszer teljesen oké és a frakciók közti viszony alakulása is nagyon el lett találva. Más dolog, hogy egy F3 után nem tudja magát elkötelezni az ember csak úgy valamelyik mellett. Ez oké. De pont ettől válik idővel zseniálissá, döcögősen, de beindul a történet. Nincs jó vagy rossz, fekete vagy fehér, míg az F3-ban azért hősnek születtél.
A karakterek közt nagyon sok jól eltalált karakter van, és rengeteg megdöbbentő részlet derül ki róluk, mi több, a DLCk-ben még több furcsaságra és kapcsolatokra találhatunk.
Hangulatilag elsőre nehezen emészthető, elsőre... Először én is félbehagytam, aztán újrakezdtem és rájöttem, hogy talán az egyik legjobb cRPG amivel akkor találkoztam. Mellesleg tucatnyi visszautalás van a régi részekre, karakterekre, helyszínekre és már maga a régi zenék visszaemelése is hamisíthatatlan Fallouttá varázsolják a Vegas-t. A frakciók, a teljesen más BoS mint az Elder Lyons féle stb. stb. stb. Az Enclave maradványa, a megégetett ember a légióból stb. stb. Nagyon sok dolog van benne.
Elsőre tényleg kesernyés, de idő kell hozzá. Ha meg a western-atompunk világkép nem jön be, az már nem a Vegas baja.
170 órát öltem bele és még 100-at biztos belefogok. Azért írom ezt. Első ismertetőd amivel nem értek egyet és sajnos azért, mert az jön át belőle, hogy nem ismerted meg a játékot. Sokkal közelebb áll a Fallout 1-2-höz, mint a Fallout 3. Igen, kicsit jobban is motiválhatták volna a játékost, de ennyi. Ha egyszer kibontakozik, amihez kell vagy 20-30 óra, letehetetlen. Két karakterrel vittem végig, teljesen más döntésekkel és képzettségekkel . Két külön játékot kaptam. Asszem ennél többet nem is érdemes mondani.
Mellesleg a "Heartache by the number"-re Karavánozni egy helyőrségen, miközben Cassidy lánya (igen, annak Cassidy-nek) dönti arcába a whiskey-t, legalább akkora feeling, mint a "Way Back Home"-ra lazulni Moriarity szalonjában.
Rádióállomásból meg kettő van, durván 20-30 számmal. A vegasi és a Mojave Music Radio.
Amúgy meg tudod, hogy nálunk személyes vélemények vannak, ami nem kőbe vésett törvényeket jelent. Lehet különvéleményt írni, kedvet csinálni hozzá.
Nagyon rég nem játszottam vele, de nem tartom kizártnak, hogy dobok egy ismertetőt én is, csak most épp nem vagyok benne a Fallout hangulatban. Screenshotom is van vagy 150 darab, ami szintén azt mutatja, mennyire mély tud lenni a játék, ha az ember ráérez.
Nekem sem indult könnyen, de ezért nem is írtam róla, pedig szóba került köztünk, hogy küldök cikket. Én is letettem egy negyedévre, aztán láss csodát, magával ragadott. Most, 100 játékóra felett mernék ismertetőt írni.
Hangulatilag messze nem ér a Fallout 3 nyomába, de minden másban még talán oda is veri. Karakterfejlesz tés, új skillek, NPC interakció, true iron sight stb. Ja, meg a hardcore mód, mikor "fejfájással" vagy kénytelen kolotálni a sivatagban csak azért, hogy orvost keress.
Vágom, hogy ez egy vélemény, de egy fórumhozzászólá sként nem szúrná annyira a szemem. Nem bántásból írom, meg nem fizet engem az Obsidian, de na...
Azt viszont mindenképpen rossz pontnak tekintem, hogy 20-30 óra játék még kevés ahhoz ,hogy megfogjon.
Belekezdek a DLCk-be is lassan, már elég erős a karim. És most figyelmesebben fogom végigolvasni a sztorikat meg párbeszédeket, mert rengeteg visszacsatolás van az összes DLC-ben az egész főküldetésre meg mellékküldetése kre.
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.