GameDroid

Nos, a helyzet az, hogy bármikor értékelek, megírok, beszerkesztek és lefordítok egy cikket, de a programozás egyáltalán nem az én asztalom. Ennek következtében nem csak hogy nem vagyunk hekkelésbiztosak, de ráadásul helyreállítani is csak nehezen tudom a feltört GameDroidot. Mivel havonta 2500-6500 egyéni látogatót szolgálunk ki, egészen határozatlan vagyok a folytatást illetően.

Szerintetek mi legyen?

1. Bezárom a kapukat és megköszönöm a részvételt.

2. A GameDroid itt megszűnik, de a Facebookon még folytatom.

3. Minden marad és keresünk valami megoldást.

A válaszokat itt vagy a Facebookon kérem hozzászólások formájában.

Nos, ahogyan korábban említettem, a Vindictus fenn van a Top 5-ös MMO listámon, amit eredetileg azzal érdemelt ki, hogy kertelés nélkül a játékos képébe tolt egy kellemes prológust, egy koherens történetet és egy rendesen kidolgozott fejlődési rendszert a rombolható és fegyverként használható környezet mellé, amely még mindig csak kevés MMO-ra jellemző.

Mindemellett a Vindictus úgy maradhatott a Top 5-ös listán, hogy folyamatosan továbbfejlesztették. Évek óta nem játszottam vele, a régi karakteremet már elő sem tudtam csalogatni (de a nevét nem használhattam), ezt azonban nem bántam. A fentebb belinkelt előző cikk óta három újabb választható karakter, néhány komolyabb Raid és egy második évadnak nevezett játékrész is került a fejlesztések közé.

A papíros szerepjáték-világképek egy része újra meg újra feldolgozásra kerül, mint számítógépes játék, és ez nem annyira a rajongók lankadatlan imádatának, mint inkább a világképek telitalálatos voltának köszönhető. Például ma már se szeri, se száma a Forgotten Realms játékoknak, legújabban MMO formájában dolgoznak rajta a Cryptic programhegesztői és Neverwinter cím alatt várjuk nagyon. Kb. ugyanez a helyzet a The Dark Eye feldolgozásokkal is; a Drakensang Online után 2012-ben megjelent a Chains of Satinav, és felülmúlta a várakozásaimat.

Alapvetően minden téren kedvelem a crossovereket, mert ha az alkotók jól kombinálnak, akkor a különféle műfaji elemek ötvözetéből valami nagyon jót lehet kihozni akkor is, ha mélyre ásva nem találunk olyan nagyon új vagy különösebben egyedi tartalmat. A Blood Bowl újrafeldolgozása óta a francia Cyanide neve egyébként is egyre inkább a minőségi szórakozás egyik szinonimája, de az Of Orcs and Men finoman hangolt crossoverével a cég végképp felírta magát a figyelendők listájára.

Már a cím is felkeltette a figyelmet, hiszen az Steinbeck Egerek és emberek (Of Mice and Men) című könyvére hajaz, és a hasonlóság itt nem áll meg. Megkapjuk az alacsony, fürge és a lomha óriás karaktereket, a kötet tartalmi leírásának egyik mondata pedig egyetlen szó kivételével tökéletesen illik erre a játékra: „Barátságuk ritka kincs az őket körülvevő sivár, brutális világban, amely könyörtelenül megsemmisülésre ítél mindent, ami...” Az eredeti mondat végén az „emberi” szó szerepel, azonban itt muszáj átírni: „...ami ork.”

Ha tetszett a Darksiders: Wrath of War, akkor a második részt imádni fogod. Eltekintve a faék egyszerűségű történettől itt minden epikus. A karakterek, a helyszínek és az élmény úgy általában véve olyan szintre emelik a sorozatot, hogy a végén egyedül azon csodálkoztam, mi jöhet még ezután?

Újoncoknak röviden: A Darksiders világában eljött a világvége, menny és pokol összecsap, az emberiség kihal. Az apokalipszis lovasai megérkeznek, illetve az első részben még csak az egyikük, Háború (War), és megpróbál rendet rakni. Azonban a Hetedik Pecsét még nem tört meg, és a lovast azért idézik meg, hogy nyakába varrják a világvégét. Tipikusan a tyúk és a tojás esete; eldönthetetlen, hogy az apokalipszis hozza a lovasokat vagy a lovasok az apokalipszist.

Egy éve jelent meg a Bethesda Softworks legendás Elder Scrolls-sorozatának ötödik része, az agyonhájpolt Skyrim. Kétségkívül játékos és szerepjátékos múltam legnagyobb csalódása volt Todd Howardék Skyrime, amivel a Bethesda pontot tett az Oblivion után még nyitva maradt mondat végére, hogy lehet e még mélyebbre süllyedni RPG-k terén. Igen, lehet. Bár a Skyrimnek sikerült felülmúlni az Obliviont, amely bugyuta karaktereivel, megvezetett történetszövésével, választások és következmények nélküliségével, szinthez igazított ellenfeleivel tényleg csak az akció-kalandjátékok szintjét súrolta. De sajnos a Skyrim sem lett sokkal több az elődnél, a Morrowindről pedig már ne is beszéljünk.

Gondoltatok már arra, milyen lehet a virtuális valóság a mai, otthoni, tehát a hétköznapokban is elérhető és megvalósítható formában? Nem általános értelemben gondolok itt a virtuális valóságra, hanem úgy, hogy nehéz legyen megkülönböztetni a virtuális világot a valóstól. Tehát egy olyan virtuális környezetre, amely különálló világnak tekinthető, mégis egybefolyni tűnik a jelen környezetünkkel.

„Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól...” (Zsolt 23:4)

De még milyen út és milyen napok voltak ezek...!

Árnyék vagyok. Néhányan már ismerhettek, innen az oldalról, mert sajnos egyre ritkábban, de néha firkantok egy-két cikket játékokról, játékélményekről. Egyrészt a cikkek írása nem az én világom (bár újságírói képesítésem és diplomám is van médiás szakirányban), inkább az irodalom érdekel. Sohasem tudtam igazán objektív, száraz cikkeket írni, amilyet mondjuk a hírműfaj megkövetel, de éppen ezért szerettem a játékok és filmek világát, mert a fantázia szülte szórakoztató termékek megítélése során magam is szabadjára engedhettem a fantáziám. Nem ez lesz az utolsó cikkem, ez nem egy ismeretlen kritikus keserű lemondólevele. Csak az utolsó igazán nagy kalandom bemutatása...